Két hónapos volt, mikor a nővér zokogva kért arra hogy:
Tizenhat évesen szültem meg a kislányomat, Jázmint. A szüleim könyörögtek, hogy vetessem el, ne áldozzam fel a fiatalságom egy kisbaba mellett, de én hajthatatlan voltam. A szerelmemmel úgy láttuk, előttünk nem lehet akadály, és egy kisbaba csak még teljesebbé teszi a boldogságunkat.

Jázmin tényleg olyan volt, mint egy égi ajándék, gyönyörű, fejlett, csendes, nyugodt, mosolygós kisbaba. A szerelmemmel összeházasodtunk, a szüleitől pedig kaptunk egy kis lakást, ahol elkezdhettük az életünket. Ádám és Jázmin, ők voltak mindenem, és nem is vágytam többre az élettől.

Tudom milyen a tökéletes boldogság

Négy évig az életünk maga volt a Paradicsom. A baba mellett elvégeztük az esti főiskolát, és szépen elhelyezkedtünk. Hétvégéken kirándulni jártunk, rendszeresen látogattuk a szüleinket is, ahol mindig nagy szeretettel fogadtak. Boldogok voltunk. Míg egy nap apósom becsöngetett. Rögtön mondtam, hogy Ádám nincs itthon, de jöjjön be, üljön le. Így is tett. De furán szótlan volt. Míg végül elsírta magát, és elmondta, hogy Ádámot autóbaleset érte és szörnyethalt a hatos úton, délelőtt tizenegykor. A gyönyörű életem itt véget ért.

A pokolba zuhantam hirtelen

A mai napig nem derült ki, mit keresett Ádám a hatos úton délelőtt, de ma már nincs is jelentősége. A lényeg, hogy egyedül maradtam a 4 éves gyerekkel, akire már rá se tudtam nézni. Súlyos depresszió lett úrrá rajtam, kórházba kerültem.

Szégyellem kimondani, de ahogy Ádámot elvesztettem, anyaként is érdektelenné váltam. Hirtelen olyan távolra került tőlem a kislányom, olyan idegen lett, mintha csak álmodtam volna, hogy megszületett. Egy kicsit, mintha őt is okoltam volna azért, hogy elvesztettem a szerelmemet.

Mire nagyjából gyógyultan hazaengedtek a kórházból, Jázmin alig akart megismerni. Anyukám azt mondta, megismer ő, csak haragszik rám, amiért elhagytam, és ezért viselkedik úgy, mintha nem ismerne. Azt hittem, megszakad a szívem, és tudtam, megérdemlem, hogy ilyen velem. De pár nap alatt újra egymásra találtunk, és jobban imádtuk egymást, mint valaha. Hazaköltöztünk a lakásunkba, és megpróbáltuk felépíteni a családunkat kettesben. Nem volt könnyű. de végül a szüleim és az anyósomék segítségével sikerült kialakítanunk egy új rendszert.

És jött egy új szerelem…

Két év telt el, és jött egy új szerelem. Két hete ismertük egymást Tamással, amikor terhes lettem. Huszonhárom éves voltam, és újra hittem az életben. Nem csalódtam, ez a fiú is nagyon rendes volt, és Jázminnal is kedvesen bánt. Odaköltözött hozzánk, anyósomék is elfogadták. Kisfiút szültem neki, Tomikát, aki olyan volt már újszülöttnek is, mint egy kis vasgyúró. A születése után újra tele lettem energiával, tervvel, hittel, úgy éreztem, a hegyet is arrébb tolnám, ha azt gördítenék elém akadályul. Tudtam már a dolgom, egyszerűvé vált minden: fel kell nevelnem a lányom és a fiam, és szeretnem kell a férfit, akit az ég mellém adott. Szerettem is, mindennél jobban. Összeházasodtunk.

És megint a pokol

Két évre rá a kisfiammal épp a játszótérről sétáltunk haza, amikor az egyik ismerősöm a környékről kisírt szemmel szaladt elém. Először azt hittem, Jázminnak esett valami baja.

De nem. Tamás, a férjem kapott infarktust a lift mellett a lépcsőházban, azonnal mentőt hívtak hozzá, de már nem tudták újraéleszteni. Meghalt harmincévesen, fiatalon, erősen. Újra kórházba kerültem idegösszeroppanással. Anyukámék már két gyermekemet fogadták be, hogy legyen időm meggyógyulni.

Több fájdalmat nem bírok elviselni

Huszonhét éves voltam, amikor megint szerelmes lettem. Megismertem Zoltánt. Rettegve lettem az övé, mert attól féltem, ha megszeretem, ő is meg fog halni. Szinte azonnal terhes lettem megint. Először fiunk született, majd alig két év múlva egy lányunk. Már négy gyerekem volt, de nem éreztem a biztonságot, mert rettegve vártam, mikor jön a hír, hogy Zoltán meghalt. Harminchét éves voltam, már öt gyerek édesanyja, amikor Zoltán leesett egy tetőről, ahol dolgozott. Sajnos elég sokat ivott, valószínűleg ezért vesztette el az egyensúlyát. Azonnal szörnyethalt.

A harmadik férjem hátrahagyott egy ajándékot

A halálát követő második héten derült ki, hogy terhes vagyok a hatodik gyerekemmel. Már nem estem depresszióba a férjem halála miatt, már nem tehettem, túl sok gyerek várt otthon. És nagyon fura, de a terhességem erőt és reményt adott. Úgy vártam azt a kisbabát, mintha az első volna. Különös érzés kerített hatalmába, egy megmagyarázhatatlan biztonságérzet, hogy nem kell félnem, Isten gondoskodni fog mind a hetünkről.

Az első lányom, Jázmin eközben felnőtt nő lett, már dolgozott, férjhez is ment. Csakhogy húszévesen találtak a méhében egy daganatot, amit el kellett távolítani. Sajnos a méhével együtt. Az újszülött kisfiam, Bence két hónapos volt, amikor a lányom zokogva feljött, és a nyakamba borulva elmondta, hogy semmi mást nem akart soha jobban, mint egy gyereket. Vigasztaltam, ahogy csak tudtam, de ő csak sírt. Végül azt mondta, üljek le, mert szeretne kérni valamit. Azt mondtam, bármit kérhet, ha tudom, megteszem.

– Add nekünk a kicsi Bencét – suttogta. – Hagy neveljük mi fel a férjemmel, mintha a sajátunk lenne.

Hogy kérhet ilyesmit a lányom?

Mit mondjak, levegőt is elfelejtettem venni. Hogy kéret ilyet? Hiszen a kisfiam! Meg se tudtam szólalni. De Jázmin nem is várt választ, azt mondta, gondoljam át nyugodtan, és meg fogja érteni azt is, ha nemet mondok. De azért próbáljam átérezni az ő helyzetét is. El se tudja képzelni, hogy idegen gyereket fogadjon örökbe, de Bencét tudná úgy szeretni, mint a fiát, hiszen a vére. Nem tudom, mit tegyek. Az én kis Jázminom beteg és boldogtalan. Én boldoggá tehetném. De Bence is az én fiam! El tudnám-e viselni, hogy tőlem távol éljen, és nagyinak szólítson majd? Kérlek, adjatok tanácsot, mit tegyek?

Valika történetét lejegyezte Kóbor Kata